Farkas titkos naplója

Már nem akartam írni, miattad mégis visszajöttem. Mindig azt éreztem veled kapcsolatban, hogy te egy gyermeki (jó értelemben), tiszta szívű ember vagy, aki a többséggel ellentétben megőrzött valamiféle lelki ártatlanságot. Az összes szenvedélyed és megnyilatkozásod ebből táplálkozik.

Nem először történik meg ittlétem alatt (ezt amúgy minden Netes fórumon  önfeledten játsszák), hogy unatkozó, és olvasni nem tudó nők kényszeresen azt kutatják, hogy ki kivel azonos, és hány inkarnációban van jelen. Az egész blogom valamiféle értékrend köré épült, és annak erőfeszítése köré, hogy ennek az értékrendnek megfelelően éljek, viselkedjek. Ha én szerepjátékot folytattam volna, mindent amit eddig leírtam, saját magam köpöm szemen, rántom le a sárba, és akkor már nincs szükség egyetlen rosszakaróra sem, mert helyettük végzem el ezt a munkát.

A bevezetőben leírtak miatt, ha képes is lettem volna efajta kettős játékra, ezzel meghazudtolva mindent, amit leírtam, még a névelőket is, egy ember miatt mégis lelkiismeretfurdalásom lenne. És az te vagy. Egy gyermeki, ártatlan embert ugyanis a szememben halálos vétek becsapni, megrabolni a hitét, a lelkesedését. Ezért szeretnélek személy szerint téged biztosítani, hogy soha nem csaptalak be, és soha nem voltam két alakban jelen, sem egyidejűleg, sem egymás után - nem csak itt, de soha ezelőtt, és soha ezután sem leszek. Van önbecsülésem és büszkeségem, és a gondolat is, hogy szerepjátékot játsszak, undorító a számomra. Elveszíteném a tartásomat is, és sokkal mélyebbre süllyednék, mint egy Amante, egy Talema, egy Szilasi, egy Eternity, sbt.......nem tudnék úgy élni, ha azt kellene éreznem, hogy nem különbözök ezektől az emberektől, sőt, rosszabb vagyok náluk.

Kedves Zepy! Soha ne hagyd, hogy kiábrándult, cinikus, gyanakvó felnőttek megrabolják a hitedet. A te tisztaszívűséged egyformán alkalmas arra, hogy becsapják, és hogy ne tudják becsapni. Azért tudják becsapni, mert hinni akarsz, és azért nem tudják becsapni, mert a szíveddel választod ki, hogy miben hiszel. Mindig meg fogod fizetni ennek az árát, de amikor majd azt érzed, hogy becsapnak és kihasználnak mások, és emiatt szenvedsz, akkor gondolj arra, hogy jobb becsapottnak, ám tisztaszívűnek lenni, mint kiábrándult és cinikus felnőttnek.

A felnőttek mindig azt hiszik, hogy a cinizmus bölcsesség, a gyanakvás és a bizalmatlanság erő. Tévednek. A cinizmus, a gyanakvás, a bizalmatlanság és a kiábrándultság gyengeség. Már nincs ereje hinni, lelkesedni, álmodni, már jobban fél a csalódástól, a becsapottságtól, mintsem hogy odaadja magát őszintén. A tisztaszívűség az igazi erő, mert képes megújulni, képes hinni és lelkesedni. Remélem, örökké kitart benned..............

Az, hogy engem megrágalmaznak, és ezzel amit eddig írtam, lerántják a sárba, és hazugsággá degradálják, mindez nem érdekel. Azért jöttem vissza, mert aggódtam, hogy egy embertől, tőled, akinek fontos a hit, a lelkesedés, ezt elvehetik. Ez az egy zavart volna. 

Köszönök mindent, és légy jó!

Gargó Farkas..........

Változások álltak be az életemben, ezért már nem lesz időm a blogot írni, és amúgy is fontos számomra a szimbolikus cselekvés. Új élet kezdéséhez a régitől el kell búcsúzni. Ez a blog pedig a múlthoz kapcsolódik.

Köszönöm mindenkinek, akinek nem, még annak is.

A VHK pedig egy együttes: Vágtázó Halottkémek........

Szép életet! :))

Farkas "gagyi" festményei 10 évvel ezelőttről:

Figyelmeztetés: az itt következő sorok általánosításokat tartalmaznak, ezért árnyaltabb lelkű olvasóknak nem ajánlott.

A nőkhöz kötődő egyik sztereotíp vélekedés, hogy érzelmi alapon gondolkoznak, miközben a racionalitás a férfi lét sajátja. Ennek ellenére azt láthatjuk, hogy a női gondolkodás sokkal praktikusabb, mint a férfi - ennek köszönhető a nők jobb állóképessége is. Mármint a pszichés.

Egy férfi számára a munka nem pusztán munka, hanem az önbecsülés forrása. Rengeteg tragédia származik abból, hogy egy férfi elveszíti a munkáját, és nem tud elhelyezkedni, vagy sokkal rosszabb feltételekkel. Családapák zuhannak meg, és hagyják magukra a családjukat, pedig addig az erős férfi mintapéldányai voltak. Sokszor a nők számára ezek a fordulatok nem is értelmezhetőek. Egy nő számára a munka ritkán jelent olyan kötődést, olyan szimbolikus terepet, mint egy férfinak, ezért nehezen is értik a férfiak önpusztító befelé fordulását.

A nő igazi önmegvalósítása a család. Egy nő számára a legfontosabb kérdés, hogy jó anya-e. Egy nő leginkább abban mehet tönkre, ha erre a kérdésre nem tud pozitív választ adni, ha anyaként bűntudata van, és még a gyerekei sorsa is hányatott. Egy nő, aki anya, talán túlzott felelősséget is vállal a gyerekeiért, ám azon talán ritkán, a férfinál ritkábban megy tönkre, hogy elveszíti az állását, és nem talál ugyanolyat. A nő rugalmasabb. Tehát ebben az esetben a férfi inkább emocionális, a nő pedig racionális.

A férfi, amikor megrendül az önbecsülése, mert elveszíti társadalmi szerepét, funkcióját, ráadásul a felesége fizetésére kénytelen hagyatkozni, természetszerűleg befelé fordul. Nem csak azért fordul befelé, mert kudarcélménye van, és éppen elveszíti az önbecsülését, hanem azért is, mert nem beszélhet a fájdalmáról. Ugyanis ha kimondaná, megfogalmazná, hogy ő egy felesleges ember, egy kudarc, egy haszontalan lény, azzal egyértelmű valósággá tenné a maga számára is. Tehát nem képes úgy kibeszélni ezt a lelki terhet, mint ha egy köznapi problémáról lenne szó. Inkább elmerül az önsajnálatba, ahová senki nem követheti, még a felesége sem - viszont az önsajnálat a kimondással ellentétben egy formátlan, gomolygó köd.

A nő viszont lényéből fakadóan ezt az ösvényt nehezen érti, és idővel nehezen tolerálja. Számára a munka és az önbecsülés soha nem fonódik ennyire össze, ráadásul úgy van beállítva, hogy a problémáit meg- és kibeszélje, és a másik emberben támaszt keressen - minél elesettebb, annál inkább. A férfi befelé fordulása azonban érthetetlen mozzanat a szemében, mert csak egy üzenetet közvetít feléje, a nő felé: ki van rekesztve a problémákból, tehát már nem fontos a férfi számára. A férfi nem akarja ezt üzenni valójában, mégis egész viselkedése, befelé fordulása ezt sugallja. Viszont tehetetlen, mert a nő aggodalma, törődése kényszerhelyzetbe hozza. Szeretné társának aggodalmait eloszlatni, megnyugtatni, ám mégsem tudja, mert az önbecsülése éppen romokban, vagyis nincs jövőképe, hite, dinamikája, ezért nem tud erőt sem felmutatni, nem tudja a reá kérdőn tekintő nőt megnyugtatni. Csak erőltetett és őszintétlenül csengő nyilatkozatokat tud tenni, ami a nőt természetesen nem nyugtatja meg, sőt, megerősíti a gyanúját, hogy ő már nem kell. 

A férfi a sajátos helyzetében menekülne minden döntéstől, konkrét kérdéstől, ezért párjának aggodalma csak ront a helyzetén, mert azt az érzést váltja ki belőle, hogy nem csak kudarcos ember, aki már nem kell, hanem még a társát is nyomasztja, tehát duplán felesleges ember. Talán jobb is lenne mindenkinek nélküle. Ha ez nem is jelent öngyilkosságot, de olyasféle önpusztítást, amelyik ellök magától mindenkit, már igen.

A folyamat innentől sokféle irányba haladhat. A végkifejlet érdektelen, a fontos az, hogy ez is egy olyan konfliktus, amely a női és férfi lélek eltéréséből fakad............. 

Farkas a modern kor primitívségének tarjta, hogy a vallással szembefordulás okán a lelki élet is leértékelődött. Régen, amíg a vallás összefonódott a társadalommal, és meghatározta annak világképét, fennállt a hétköznapi ember számára a lehetőség, hogy belefáradva a létharcba, szerzetesnek állva kivonuljon a világból, és befelé forduljon. Akár átmenetileg, akár véglegesen. Egy ilyen döntést ráadásul nem kísért előítélet, mint ma, amikor az életből (mármint amit a modern élet jelent) való kihullást, elvágyódást inkább nyavalygásnak, betegségnek, gyengeségnek tartják - ugyanakkor méltatlanul kevés szó esik azokról a válságokról, amelyek az élet fordulópontjaihoz, nagy változásaihoz kötődnek, és amelyeket kényszerűségből lábon kell kihordani.

Farkas ezért ha tehetné, állami kolostorokat alapítana, amelyekben a szerzetesi életforma külsőségei (például egyenruha) és szabályai mellett lehetne kivonulni a világból - akár évekre is. A kolostorokat mindenképpen egyfajta képzett és elhivatott filozófus-vallásos-pszichológus személyzet kezelné, amelyik a menedékkérőhöz igazítva tudna támpontokat nyújtani, hogy az képes legyen az életét megérteni, feldolgozni, és a kellő elmélyülés után visszatérni a világba, vagy akár végleg ottmaradni. A kolostor természetesen nem csak menedék lenne, hanem az ottlakóknak közösségi munkát is végezniük kellene, arról a lehetőségről nem is szólva, hogy szakmai, művészeti képzést kaphatnának, egyéb oktatási lehetőségekről nem is szólva.

Ha egy ilyen állami kolostor csupán menedékként szolgálna, az hamar leértékelné az intézményt. Fontos lenne a nevelés, az együttgondolkodás, a képzés, a közös munka, a közös tevékenységben való részvétel. Mivel ezekre épülne, szociális funkciót is betölthetne, amennyiben deviáns, vagy perifériára szorult embereket visszavezethetne az életbe. Megjelenne ezzel az intézménnyel a börtön alternatívája is a megmenthető emberek számára.

Farkas ma ezt álmodta. 

Anettka szokásos bőrszerkójában vigyorgott törökülésben, kétes és már reggel is széthulló vendégeivel, maga mögött tudva a sokadik trágár megmondóembert, amikor egy női telefonálót kapcsoltak be a Budapest Tv délelőtti adásába. Hangja alapján 50-es lehetett. A nő kissé zavartan vihogott, miközben előkészítette a mondandóját:

- Anettka drága, én annyira örülök, hogy van a műsora, hogy végre fesztelenül beszélhetünk a mindennapi természetes dolgainkról......

- Köszönöm, köszönöm. Hallgatjuk!

- Én most így akarom elmondani a nyilvánosság előtt, hogy séta közben fingani szoktam. Nincs ebben semmi szégyellnivaló, én fingani szoktam az utcán!

A nő bukolikusan nevetgélt, mint aki kimondott valamit, ami már régóta nyomta a lelkét, és ettől felszabadult. Olyan vallomást nyöghetett bele a nagyvilágba, amit talán még eddig a barátnőjének sem mesélt el. Megkönnyebbült, meggyónt, és egyidejűleg deklarálta, hogy itt most forradalom zajlik, vége a régi képmutatásnak, nevezzük nevén a gyermeket: "ő fingani szokott az utcán".

Anettkát nem kellett sohasem félteni, ha a színvonal mélyére kellett lebukni, de szemmel láthatóan ez a bejelentés már őt is zavarba hozta. Pedig semmi más nem történt, mint hogy az a folyamat, amit elindított, amit gerjesztett, meghozta az első eredményeit: végre ledőltek a korlátok. 

Akkor annak a nőnek a megkönnyebbülését látva jöttem rá, hogy vannak emberek, akik a civilizált, kultúrált viselkedést csupán elszenvedik, mert az nem engedi őket a maguk természetességében megnyilvánulni. Ez a nő boldog volt, hogy kimondhatta, végre kimondhatta. Nem is a bejelentés tartalma volt mellbevágó, hanem az a gyönyör és öröm, ami a bejelentését kísérte. Végre felvállalhatta igazi önmagát.

Láttam, ahogy másnap már nyíltan böfög, köpköd, turkálja az orrát, mert immáron normális dolog "természetesen" viselkedni, és nem kell szégyellni, rejtegetni, sőt, beszélni kell róla. A nép pedig forradalmárként fogja ünnepelni, mert kesztyűt dobott az álszentek, a szemforgatók, a prűdek arcába, és majd holnaptól az emberek nyíltan és fennhangon beszélik ki, hogy ki hol, hogyan, mikor, melyik a kedvenc pozitúrája, és milyen apró trükkökkel fedezi magát.........

A sors és a véletlen játéka, hogy ez a jelenet pár napja jutott eszembe (és talán senki nem is fogja nekem ezt elhinni), és akkor még nem is gondoltam, hogy éppen a Blogtéren fog ez a forradalom megismétlődni, és majd felszabadult emberek találnak magukra, amint egész nap megmerítkeznek a bélrendszer folyamataiban. 

Farkas a minap takarított, és kezébe került néhány festménye a szekrény mélyéből. Farkas ugyanis tizenéve festett, de azután abbahagyta. Részint mert a szó jobban érdekelte, részint, mert a művészi pályában inkább mellékösvényt látott, részint megijesztette az az intenzív lelkiállapot és tudatmódosulás, ami számára a festéssel járt. Képeit elajándékozta, elégette, csak néhányat örzött meg. Most ezek kerültek a kezébe annak mementójaként, hogy Farkas nem lett történész, nem lett filozófus, nem lett művész se. Farkas majd egyszer felleltározza, hogy mi mindent nem valósított meg, ami lehetőségként benne volt. Azt ugyanis sokkal könnyebb felmérnie, hogy mit sikerült megvalósítania.

Nők, tanárok és ezoterikusok szokása a konfliktusokat felülről és a résztvevőket pedig egybemosva megítélni. Azt a kényelmes megoldást szokták választani, hogy minden fél bűnös, senkinek nincsen igaza, és a konfliktusokon felül kell emelkedni, és minden konfiktus rossz, és mindenki hibás. Ezekkel a frázisokkal persze soha nem mondanak semmit, csak általánosságokat, amelyeknek mindig van persze némi igazságtartalma, mert hát egy konfliktus, legyen akár a tét a béke, vagy a szabadság, szükségszerűen konfliktus, és nem teadélután. Azonban ennyi erővel azt is mondhatnák, hogy ha borult az ég, akkor is süt a Nap, csak mi nem látjuk, és ugyanennyire igazuk lenne. A gyávaság azonban jobban szereti az általánosságokat, a frázisokat, a semmitmondó nyilatkozatokat, mert akkor úgy beszélhet, hogy senkinek nem vonja magára a haragját, neheztelését, és megőrizheti a kívülállásának látszatát. Úgy szeretne igazságos lenni, hogy őt mindenki szeresse. 

A hazug békeszerzők szellemisége azon mérhető, hogy felfedezik-e a harcban azt, ami túlmutat magán a harcon, tehát a célt. A résztvevők eltérő célját. Általában nem képesek erre a megkülönböztetésre. Általában csak a harcot látják, és nem értik meg, hogy van jó és van rossz harc, van öncélú és van önzetlen harc.

A hazug békeszerzők mindig elszomorodnak, ha konfliktust látnak, mert hát szívük szerint a világ természetes állapota a béke, a harmónia. Arra a kérdésre persze, hogy mit kezdjünk azokkal, akik unják a békét, a harmóniát, és jobban szeretik az agressziót, a kötekedést, már nem tudnak válaszolni, csak azt, hogy hallgassunk némán, engedjük el fejünk felett a fellegeket, és majd a frusztrált emberek is belátják, hogy nem jó, amit csinálnak. És természetesen szeressük egymást, és elmélkedjünk nemes és emelkedett dolgokról. 

A hazug békeszerző soha nem fog igazságot tenni, soha nem fog konkrét, személyes dolgot mondani, mindig csak általánosságokat, frázisokat, jelszavakat, szívbéli bölcsességeket. Mintha az ember nem szomjazna ugyanúgy az Igazságra, mint a szeretetre, vagy a békére.

Van azonban hazug, Igazság nélküli béke, van azonban olyan bölcsesség, ami csak a gyávaságot fedezi, és van, hogy azért nem akarjuk látni a dolgok lényegét, mert akkor nekünk is választanunk kellene.

Meglehet, hogy egyébként rossz dolog a konfliktus, rossz dolog a háború. De ha van rosszabb dolog a háborúnál, az a hazug béke, és a gyávaság bölcsessége.

Talán sokan meglepődnének, ha tudnák, hogy a háborúból eltávozást kapott katonák között nem volt ritka, hogy hazatérve visszavágyódtak a frontra, mert az otthon békéjét hazugnak érezték, és akkor már inkább a háború pokla...........

Farkas békésen üldögélt a főtéren, amikor egy félelmetes csoportra lett figyelmes. Három férfiból és három nőből álló társaság bolyongott céltalanul, ingerre vadászva a téren. A férfiak alig különböztek a nőktől, és fordítva: úgy jártak, mint ha bírkózók, vagy rakodómunkások lennének. Mindegyikőjük ejtett vállal, harcias öntudattal sétált. Testtartásukban minden pillanatban benne volt az agresszió, a tettlegesség lehetősége. Szinte a kezüket is úgy himbálták, mint aki mindjárt pofozkodni akar.

A nők kivétel nélkül szotyoláztak, látványosan köpködve a maradékot, és sűrűn ba...dmegoltak. Az összes arcot egyfajta kiégett reménytelenség uralta, szemükben nem csillogott élet, csak halott tompaság és unalom. Különösen a férfiak arca tükrözött mély sötétséget és butaságot. Az egész csoport amúgy élőhalottak benyomását keltette. Nem is lehetett érezni rajtuk érzelmi összekapcsolódást, inkább nézett ki úgy a csoport, mint akik alkalmilag álltak össze, és szótlanul, egymásra se nézve fürkészik a világot. Pontosabban csak úgy tesznek, mert Farkas folyamatosan azt érezte, hogy ez a fejfordítgatás nem párosul figyelemmel, nem koncentrált, csupán ösztönös keresgélése az ingernek, az izgalomnak, a látványosságnak.

A kis csoportot csak egy telefonfülke hozta lázba némiképp. Ketten-hárman befurakodtak, és emelgették a kagylót, feszegették a készüléket, miközben a kívülmaradtak unottan támasztották a fülke oldalát, és nem is foglalkoztak társaik ténykedésével. Ez az izgalom sem mutatkozott tartósnak, szinte percek alatt elveszítette érdekességét a telefonfülke, és az egész banda továbbállt.

Farkas nagyon érdekesnek tartotta őket, ezért úgy helyezkedett, hogy őgyelgésüket figyelemmel tudja kísérni. A csoport teljesen véletlenszerűen időnként széthullott, atomizálódott, majd összeállt újra, ám az egyetlen percre nem változott, hogy alig beszéltek egymással, de mindőjüket áthatotta valami mélységes szenvedés, olyan szenvedés, ami nem a körülményekből fakad, hanem a céltalan, unott, jövőtlen, kiégett létezésből, amelyik már talán magát is unja, amelyik már önmaga számára is felesleges, de nem mondja ki, csak érzi, és vegetál álmok és célok nélkül,  a pillanatnyi ingereket kajtatva.

Farkas most már felfedi, hogy az iménti csoport nem felnőttekből állt, hanem 10-12 éves gyerekekből, akik öltözködésük alapján átlagos kispolgári családhoz tartozhattak. Farkas azt is tudja, hogy ezek a gyerekek nem környezeti-szociológiai problémák miatt ilyenek, és egyre inkább az átlagot testesítik meg. Farkas szerint nem azért kell foglalkozni a mostani tizenévesekkel, mert ők a jövő generációja, hanem azért, mert ők fognak azon elmélkedni felnőttként, hogy az öreg Farkas már haszontalan, és amúgy is egy vén hülye, és forduljon fel - majd leköpik, és megdobálják! Utálni fogják a munkájukat, a főnöküket, az ügyfeleiket, mert az önmegvalósítást akarják, hogy önmaguk lehessenek, de nem fogják tudni, hogy az micsoda valójában, ezért azt az állapotot fogják alatta érteni, amikor senki nem korlátozza őket, senki nem mondja meg nekik, hogy mit és hogyan csináljanak. És ez egyetlen helyen lehetséges maradéktalanul: az Internet virtuális világában. 

Visszatérő kérdés a közgondolkodásában az, hogy kinek van joga élni (és meghalni). Legyen szó koraszülöttekről, súlyosan sérültekről, halálos betegekről, magatehetetlen emberekről, fogyatékosokról, vagy csak olyanokról, akik "gyengék", "vesztesek".

Amikor felmerül a kérdés, hogy kinek van joga az élethez, akkor általában már csak ízlés és megállapodás kérdése, hogy hol húzzuk meg a határt. Az alapkérdés, amire az egész épül, hogy van-e joga az embernek megállapítani, hogy melyik élet értelmetlen, haszontalan, felesleges? Ha erre a kérdésre igen a válasz, tehát ha egyik ember dönthet a másik életéről, akkor semmi nem szabhat gátat annak, hogy bármilyen szempontot felvegyünk a "selejtek" kiszórásának nemes tevékenységébe.

Akik erről a kérdésről elmélkednek, és sorolják a felesleges emberek ismertetőjeleit, mindig hangoztatják, hogy ők nem gondolkoznak Taigetosz-ban, de nem veszik észre, hogy ehhez teszik meg az első lépést. Vannak ugyanis olyan kérdések, amelyekben nincsen középút.

Ha jóhiszeműen el is fogadjuk, hogy nem náci alapvetésről van szó, mégis ijesztő, hogy felnőtt emberek valakinek az életképességét biológiai-fizikai szempontok alapján értékelik, pedig az ember nem állat, amelyiknek a fő funkciója a táplálékszerzésért folytatott harc.

Mivel azok az elmélkedések, amelyek az életképesség körül forognak, általában evolúciós (szociáldarwinista) alapokon nyugszanak, néhány tévedést el kell oszlatni ezzel kapcsolatban:

1. A Természet nem az egyént szelektálja, hanem a fajt, ezért itt is a nagy számok törvénye érvényesül, a statisztikai átlag. Ebből a szempontból nincs jelentősége azoknak, akik mondjuk "életképtelenek". Ők is vidáman élhetnek, és szaporodhatnak. ÉS az életképesek, a csúcspéldányok is pusztulhatnak korán, utód nélkül.....(a legjobb paradoxon a háború: a háborúban az életerős fiatal férfi lakosság pusztul, míg aki alkalmatlan a szolgálatra, az túléli. Ugyanakkor azt sem árt elfelejteni, hogy a tömegháború nem egyezik meg a természetes szelekcióval, vagyis nem törvényszerűen a legerősebb példányok jönnek vissza a csatából.)

2. Az életképesség nem minőségi kategória, hanem a környezeti feltételekhez (melyek lehetnek véletlenszerűek, eseti jellegűek) viszonyított tény. Ha a halat a partra tesszük, és elpusztul, az nem azért történik, mert életképtelen, hanem azért, mert nem megfelelőek számára a körülmények. Tehát valakinek a halála, pusztulása, leépülése nem valamiféle alkalmassági vizsga végeredménye. A "kiváló példányok" is kerülhetnek számukra nem megfelelő viszonyok közé, ahol elpusztulnak, sérülnek, deformálódnak. De persze a faj egésze szempontjából nem az egyéni sors számít, ezért az egyéni sors szintjén a szerencse, a véletlen is jelentőséggel bír.

3. A tigrissel ellentétben az ember sokoldalú társadalmi lény. Egy tigris elpusztul, ha már nem tud vadászni, és nem éri utol a vadat - így, mivel az ő létének értelme a ragadozás, feleslegessé válik. Nem tud ugyanis más funkciót és szerepet betölteni, mint a tigrisé. Ezzel szemben az ember rengeteg szerepet tölthet be a társadalmon belül, így azt feltételezni, hogy egy fizikailag gyenge, amúgy beteges ember nem lehet végtelenül hasznos, és a maga közegében nélkülözhetetlen, a valóság durva leegyszerűsítése - és például ez a beteges ember továbbörökítheti a gyenge fizikumát, de ugyanakkor az értelmi képességeit is.

4. Az embernek nem csak fizikai léte van - ennek belátásához nem kell hívőnek lenni. Egy negatív példával szeretném megvilágítani, hogy mire gondolok. Hitler utód nélkül halt meg, vagyis mondhatjuk, hogy nem örökítette át a génjeit. De Hitler esetében jól látszik, hogy az ember szellemi értelemben is ugyanolyan valóságosan létezik, vagyis átörökítheti magát olyan emberekbe, akikkel fizikai kontaktusa sem volt. Kérdem én csendesen: ki a jelentősebb átörökítés szempontjából? Józsika, aki elhinti a magját, és lesz két gyereke, vagy Hitler, aki még a halálával is emberek millióinak gondolkodását befolyásolja (gondolok itt a mai követőire is)?

5. Az előbbi példát jobban kibontva azt is megállapíthatjuk, hogy az ember nem csak a biológiai utódaiban élhet tovább, hanem az alkotásaiban is. Alkotás lehet bármi, aminek eszmei vagy gyakorlati hatása van, amire lehet emlékezni. Nagy eszmei irányzatokat megalapító, nagy jelentőségű történelemformáló emberek, művészek, tanítók, gondolkodók esetében nem ritka, hogy utód nélkül haltak meg, miközben társadalmi szinten létrehoztak valamit, ami évszázadokon, évezredeken keresztül hat. 

6. Hogy még merészebb legyek, nem csak valós személyek örökíthetik át önmagukat másokba, hanem képzeletbeliek is. Például Don Quijote regényalak, mégis emberek életét és gondolkodását befolyásolja, vagyis szellemi értelemben "potens" férfi. :)

7. Ha már a háború szóba került az elején: a háborús rokkant, akinek nincs lába, karja is csak fél, ráadásul légnyomást kapott, és gondoskodást igényel, nem eldobható alkatrész, aki miután megtette a magáét, felesleges, mert már nem hajt több hasznot. Nem tudnék elképzelni lelketlenebb és embertelenebb társadalmat, amelyik egy ember értékét azon mérné, hogy még mit tud tenni a jövőben, miközben annak az embernek múltja is van, amelyben már megtehette a magáét. Mint a háborúban a vérét ontó katonáé, akivel szemben meg kell nyilvánulnia egyfajta társadalmi hálának.

Ha nem is teljes és tökéletes a levezetés, azt talán sikerült felvillantanom, hogy az emberi lét sokkal bonyolultabb és összetettebb annál (többdimenziós), hogy életképességről, hasznosságról és feleslegességről lehessen elmélkedni. Én legalábbis ezt a kérdéskört elutasítom.

A laikusok nem is tudják, hogy a pszichológia tudományként gyakorta mennyire viszonylagos (ennek összefüggéseiről később). Nem tekinthető objektív tudománynak, mert elválaszthatatlan az adott kor és kultúra értékrendjétől, világképétől, és hát magától a pszichológus személyétől. Ennek érzékeltetésére szeretnék egy esettanulmányt leírni, több szempontból is megvilágítva.

Martha 14 éves kislány. Két éve ismerkedett meg a keresztény hittel egy tévés igehirdetés jóvoltából. Nem járt gyülekezetbe, hittanra, otthon a Bibliát olvasgatta, és eljárt misére - vagyis irányítás nélkül ment a maga feje után. A hit világa annyira megérintette, hogy egyre jobban elmerült benne. Nem volt hajlandó nőiesen öltözködni, mint a kortársai, hanem puritán, fekete-fehér, konzervatív ruhákat viselt, amivel már eleve kilógott a sorból, csúfolódást és kirekesztést vonva maga után. A kirekesztést felerősítette, hogy osztálytársait erkölcsi intelmekkel zaklatta, társnőit folyton bűnösnek és istentelennek nevezte. Időközben már heti háromszor járt el misére, folyton a Bibliát bújta, és kijelentette aggódó szüleinek, hogy apácának szeretne állni.

A szülők nem voltak vallásosak, igazán ateisták sem, de ettől már kétségbeestek. Lányukat pszichológushoz vitték.

Az első szakember véletlenül egy hívő katolikus pszichológus volt, aki közölte a szülőkkel, hogy lányuk valóban túlzásba esett, mert elszigetelődött kellő segítség hiányában, de a hit felé fordulása nem probléma, csak megfelelő mederbe kell terelni. Azt javasolta, hogy írassák be hittanra, ahol a bizantériákat, túlkapásokat le fogják nyesni. Ha a hitélete normalizálódik, akkor minden rendbe fog jönni, megszűnnek majd a beilleszkedési problémái is.

A szülők felháborodtak, mert nem ezt akarták hallani, őket zavarta, hogy lányuk vallásos lett. Elvitték hát egy következő szakemberhez, aki az elődjével ellentétben vallástalan volt, sőt, az egész vallásosságot babonának tartotta. A lánynál paranoid szkizofréniát állapított meg, pszichiátriai osztályra utalta, ahol ezt követően gyógyszeres kezelést kapott.

Martha egy vallásos közegben, világban, ha tényleg nem csak fiatalkori fellángolásról van szó, apácának állhatott volna, és hátrelevő életét megbecsülésben, betegek ápolásával, tanítással, vagy egyéb szociális tevékenységgel töltötte volna, azzal a belső örömmel, hogy hasznos és értelmes élete van. Szülei büszkén emlegették volna, hogy lányuk a hitet választotta, mert abban a közegben ez nem megbélyegző, degradáló életpálya lett volna, hanem természetes és tiszteletre méltó.

Martha szülei azonban egy olyan világban élnek, amelyben a vallásosság ugyan még valamennyire elfogadott, de súlyos előítéletek kapcsolódnak hozzá. Azonban olyan lány szüleinek lenni, aki apácának készül, az felér azzal, mint ha az ember gyereke homoszexuális lenne. Az emberek többségüken konformisták, és fontos nekik, hogy amikor a társaságban a gyerekek kerülnek szóba, mit mondhatnak a többieknek, és büszkék lehetnek-e, és mennyire valósítja meg az aktuális standardot. Ezért a szülők törekvése nem az volt, hogy gyermekük lelki életét megfelelő mederbe tereljék, hanem inkább az, hogy magukat megkímélendő, kirántsák abból a világból.

Így válhat a pszichológia az "elnyomás" eszközévé, amikor egy érvényben levő társadalmi norma nevében alkalmazzák az aktuális "deviánsokkal" szemben, akik abból a normából kilógnak. A pszichológia/pszichiátria története amúgy sem makulátlan. Végigkíséri az erőszak, a kényszerkezelés, a problémás, nonkomform egyének megbélyegzése és elzárása, a vitatható módszerek alkalmazása. A benne rejlő lehetőségek miatt a politika is előszeretettel használta fel az ellenfelekkel szemben (diktatúrák).

A szülőkre visszatérve még egy tendenciára szeretném felhívni a figyelmet: egyre általánosabb, hogy a szülők maguk állítanak fel diagnózist, és azt várják el a szakemberektől (tanár, óvónő, pszichológus, nevelési tanácsadó, stb......), hogy az ő véleményüket igazolja. Ha a szakember véleménye jelentősen eltér az előzetes elvárásoktól, a szülők hárítással, felháborodással, ellenkezéssel válaszolnak.

(folyt. köv.)

"Elmebeteg", "beteg", "frusztrált", "fóbiás", "pszichopata", "degenerált", "abnormális"...............

Ezek a szavak részben szakkifejezések, részben annak látszó fogalmak. Az köti össze őket, hogy köznapi emberek használják mások megbélyegzésére. Minden nap hallhatjuk őket, mert a pszichológia elterjedésével, beépülésével a kultúrába (irodalom, film), a közbeszéd részévé váltak. Ezektől a fogalmaktól is függetlenül szinte mindenki azzal foglalkozik már ösztönösen is, hogy diagnosztizálja társai viselkedését, gondolkodását - vagyis pszichologizáljon (ez is megérne egy külön elemzést). 

Az ember elgondolkozik, hogy a köznyelv fordulataihoz miként viszonyuljon. Nem a pszichológia fogalomtára az egyetlen, aminek szakszerűtlen, szabatos használatát megfigyelhetjük. Élő példa a "kommunistázás", a "fasisztázás" és a "nácizás", de ide sorolnám a "zsidózást" is. A legtöbb ember úgy használ fogalmakat, hogy képtelen lenne azok valós jelentését meghatározni. Lehet a köznyelv ilyen szabatosságát rugalmasan kezelni, de ugyanakkor tünetként is vizsgálható, mert elárul valamit a használókról.

Amikor az emberek bizonyos kifejezéseket előítéletesen, rosszindulatúan használnak, akkor nem csak a tudatlanságukat mutatják meg, hanem azt is, hogy miként viszonyulnak azokhoz a jelenségekhez, amiket a fogalmak megjelölnek. A kommunista, a náci, a beteg csak úgy válhat szitokszóvá, hogy az ilyen személyeket lenézzük.

Ebből a szempontból nagyon szomorúnak tartom a helyzetet. Mert ha az emberekben nem lenne lenézés a lelkileg beteg és mentálisan sérült emberekkel szemben, akkor ezeket a kifejezéseket nem is használnák megbélyegzésként. Ha az emberekben lenne empátia, belátás, akkor tudnák, hogy a pszichés problémákkal küzdő emberek története sokféle, és olyan tragédiák, sorsok alakítják ki őket, amelyek inkább érdemelnek megértést és együttérzést, mint szánalmat.

Különös módon egyesek a mentális problémákat nem csupán megbélyegzésként ragasztják rá ellenfeleikre, de ráadásul kifejezésre juttatják szánalmukat és megvetésüket is ezek miatt.  Velük ellentétben úgy gondolom, hogy akik szánalmat és megvetést éreznek a sérült emberrel szemben, azok a ténylegesen sérültek, mert bennük az emberség eltorzult, és valójában nem tudják, mit beszélnek.

Nem csak a tudatlanság alakítja ezt a fajta közbeszédet. Sajnos. A dehumanizált kultúra (és emberek) sajátja az erő, a siker, az érvényesülés túlértékelése, miközben a gyengeséget, a rászorultságot, az elesettséget a szánalmas, a selejtes élet jeleként látja, és így is beszél róla. Azt gondolom, a tudatlanság semmi az így megnyilatkozó embertelenséggel szemben.

Nem csak az eddigiek jelentenek problémát ebben az önkényes pszichológiai fogalomhasználatban. Ugyanis sokszor azért használjuk ezeket a fogalmakat, mert nem tudjuk megérteni, elfogadni, tolerálni azt a gondolkodásbeli különbséget, amivel másoknál találkozunk. Annyira eltér a miénktől az övék, hogy túl sok erőfeszítést igényelne a megértése, elfogadása, ezért egyszerűbb, ha betegesnek minősítjük a másikat. Ugyanis, ebben az összefüggésben, aki elmebeteg, annak a gondolatai is betegek, tehát nem is kell vele foglalkozni - egy beteg elme beteg gondolatai. Ebben a pillanatban már meg is spóroltuk, hogy vitatkozni kelljen vele, vagy átgondolni. Ezzel a fajta megbélyegzéssel a másik embert kirekesztem a gondolkodásomból, és minden igazságától megfosztom.

Valójában azonban már ez az összefüggés is hamis. Azt állítani, hogy egy ténylegesen lelkibeteg, mentálisan sérült ember nem érzékelheti a valóságot, és a helyzetéből fakadó látásmódja nem tárhat fel valamit, amit a "normális" ember amúgy nem észlel, súlyos tévedés. Például régebbi kultúrák viszonya a "bolondokhoz" felemás volt, mindenesetre volt olyan, amikor a bolondot szentként tisztelték, mert kimondott olyan dolgokat, úgy mondott ki bizonyos dolgokat, olyan összefüggésekkel, amelyek másoknak nem tüntek fel, nem fogalmazódtak meg, vagy amit mások, a normális emberek nem mondhattak ki. Vagyis tudatlanság, előítéletesség és embertelenség feltételezni, hogy egy beteg ember csak és kizárólag torz módon foghatja fel a világot, és nem mondhat ki igazságokat. Egyébként is, a mentális betegségeknek csak kis hányada jelenti azt, hogy a beteg ember kapcsolata a valósággal megszakad.

Nagyon súlyos problémának érzem, ha a pszichológiai betegségek a közbeszéd részévé válva a másik ember megbélyegzését és kirekesztését szolgálják, mert ez a tendencia azt mutatja, hogy a többség a gyengékkel, az elesettekkel, a rászorulókkal szemben előítéletes, a szolidaritás, az empátia és az elfogadás bennük súlyosan sérült. A gyengeség normális és emberséges közösségekben nem számít bűnnek, ahol viszont igen, ahol már szitokszóként használják, ott óriási a baj.

(foly. köv.)

Farkas előző blogéletének valamelyikében elkövette azt a hibát, hogy rosszul kezelte a személyes adatait, így elvesztette a saját élete feletti uralmát. Amikor az ember így kiszolgáltatja magát másoknak, akaratlanul is, akkor a mások önmérséklete, belátása, tartása határozza meg, hogy rendelkezik-e továbbra is a saját élete felett, vagy azon átgázolnak azok a mások, figyelmen kívül hagyva, hogy ő mit szeretne, és mit nem szeretne.

Előfordul, hogy egyesek, látszólag a szeretettől eltelve, de lényegében mégiscsak erőszakot tesznek rajta, mert nem veszik tudomásul, hogy valami nincs, hogy meghúztak számukra egy határt, hogy ők nem tartoznak sem a jelenhez, sem a jövőhöz.

Amikor az ember azt tapasztalja, hogy nem képes a múltját lezárni, mert a múlt álruhában, trükkökkel, hazugságokkal ráakaszkodik, és ott liheg a nyomában, ott kukucskál a bokorból, és folyton azon agyal, hogy miként léphetne újra színre, akkor egy erős tehetetlenségérzéssel szembesül. Üvölteni szeretne, és gyűlöletet érez az iránt, aki erőszakot tesz a privát életén. Aki nem veszi tudomásul, hogy nincs, nem lesz, nem kell. Aki sokadjára sem veszi tudomásul.

Ilyen a hétköznapi erőszak. Az erőszakolók iránt pedig egy dolgot érezhetünk csak: undort és megvetést.

Különös egyébként, hogy az emberek a belső ösztöneiket követve mindig a rosszabbat választják. Senki nem éri be azzal, hogy tiszteletet váltson ki, és tudomásul vegye az elutasítást, és méltósággal levonuljon. A többség addig akarja feszíteni a húrt, amíg megutálják.

Az ember alapvető joga, hogy határokat húzzon, és maga döntsön arról, hogy kiket enged be a privát életébe, és meddig. Az erőszakolók pont ezt hagyják figyelmen kívül. És mivel nem tudják elfogadni a nemet, a holnapot is fenyegetik, mert holnap újabb késztetésük lesz az erőszakra, újra ott fognak a bokorban lapulni, újra jelentkeznek, újra álcát húznak, belebújnak még a postaládába is........és nem tudni, mikor lesz vége.

Mindenki vigyázzon a személyes adataira! Az Internet veszélyes üzem.

Egy író mondotta a minap a közösségi oldalakra utalva: "Annakidején a titkosszolgálat mindent megtett azért, hogy minden adatot begyűjtsön az emberekről. Ma az emberek maguk teszik közzé önként ugyanezeket a személyes adatokat." 

Élt egyszer egy púpos. Az emberek elnézőek voltak vele a fogyatékossága miatt, ezért a púpos elszemtelenedett. Soha nem szóltak rá, nem fegyelmezték, így kifejlődött benne a rosszabbik bohóc, aki úgy szórakoztatja az embereket, hogy másokat megszégyenít. Az ilyen bohóc persze mindig megtalálja a maga társaságát, akik élvezik a humorát, de közben valahol ki is nevetik, és lekezelően bánnak vele. Egyik este történt, hogy a szokásos társaság mendegélt az úton, amikor egy kertvendéglő mellett haladtak el, ahol többek között egy párocska vacsorázott. A púpos sértő megjegyzéseket tett a nőre. Ekkor a férfi, aki a nővel vacsorázott, odafordult kedveséhez, és megkérdezte: "a púpos volt?". Majd felállt, és egy hatalmas pofont kevert le a púposnak, majd visszaült vacsorázni. A púpos társasága felháborodottan tiltakozott, hogyan lehet megütni egy púpost, egy nyomorékot? A púpos azonban hazament, zokogott, és nagyon hálás volt annak a kéznek, amelyik pofonvágta.

Az előbbi történet egy novella összefoglalása. Ha van az életben történet, amely meghatározó a számomra, akkor ez az.

Mindig csodáltam a férfit, pedig ő csak egy villanásra jelenik meg a történetben, és nem is ő a főszereplő. Mindig úgy képzeltem, hogy végig higgadt maradt, és nem állt le vitatkozni a púpos társaságával. Mindig úgy láttam magam előtt, mint egy határozott, büszke embert, aki nem kételkedik azokban az értékekben, amikben hisz, amiket magában hordoz. Mindig úgy képzeltem, hogy a nő, aki vele van, roppantul tiszteli, mert érzi benne ezt a letisztult belső lelkierőt. Nem hittem soha, hogy ez a férfi utólag azon elmélkedett, hogy rosszul csinált-e valamit. Egy ilyen határozott fellépés elengedhetetlen része, hogy az ember tökéletesen biztos legyen abban, mit illik, mit nem illik, és mi számít elfogadhatatlannak.

Azonban mégsem a férfi a legfontosabb szereplője a történetnek, hanem a púpos, és annak társasága. A rossz barátok. Mindig a rossz barátok, akik nem a jót, hanem a rosszat táplálják és erősítik az emberben. A novella nem tárja fel, hogy a púpos amúgy hogyan érezte magát a bőrében, a novella igazán semmit nem tár fel senkinek a bensejéből, leszámítva a végét, amikor megtudjuk, hogy a púpos hálás a pofonért.

Sokak számára talán fura, hogy miért hálás a púpos, hiszen pofonvágták, nyilvánosan megszégyenítették. Ez azonban csak a felszín. Ugyanis a pofon igazából annak a jele volt, hogy emberként tisztelik. Felnőtt emberként, aki felelős a tetteiért. A púpos társasága, és általában az emberek elnézőek voltak vele, mert fogyatékosnak tartották, ezért többet engedtek neki, ráhagyták, kinevették, lesajnálták. Ez a férfi azonban teljes értékű embernek tekintette, akitől elvárható, hogy ne legyen szemtelen, aki vállalja fel a tetteinek a következményeit, és aki ugyanolyan elbírálást érdemel, mint bárki más, mert nem kevesebb.

A férfi amikor megkérdezte kedvesét, hogy a "púpos" gúnyolta-e, akkor nem gyilkos iróniával, nem minősítő jelzőként használta a púpos szót, hanem tényközlésként, amiben nem volt semmi sértő, sokkal inkább a dolog néven nevezése. Valószínűleg a púpos társasága kerülte ezt a szót, és talán soha ki se ejtette volna a száján. A férfi azonban természetes módon használta, és az, hogy az állapotát valaki természetes módon megnevezi, talán ez is meglephette a púpost.

A púpos tehát hálás volt a pofonért, mert megértette, hogy a pofon tette őt emberré, adta meg neki az egyenjogúságot a többi emberrel, és azt mondta neki, hogy felelős vagy a tetteidért, a szavaidért.

A rossz barátok pedig azok voltak, akik felháborodtak, és azt mondták talán a férfinak, hogy nincs joga megütni egy nyomorékot, és hogy nem is tudja, ki a púpos valójában, nem ismeri, mert lehet, hogy most szemtelen, de amúgy jó ember, és őt is szereti valaki, és senkinek nincs joga pofonvágni másokat, és a púpos már csak ilyen, őt így kell elfogadni, és milyen önhitt viselkedés ez, kérem! És a férfi nem tudhatja, milyen púposként élni, lehetne elnézőbb is! Még azt is szokták ilyenkor mondani, hogy ne ítélj, hogy ne ítéltess! Sokfélét szoktak az emberek mondani, hogy a felelősséget elkenjék, és a púposok helyett beszéljenek, őket mentegetve, mert ez is jellemző, hogy mindig mások beszélnek a púposok helyett. A púposok ugyanis ilyenkor sértődötten a háttérbe húzódnak, és hagyják, hogy mások mentegessék őket, mert ők ugyan semmit nem ismernek be, esetleg még közben sértőn kiabálnak is, de ekkor a rossz barátok ismét nem csitítják, hanem még jobban erősködnek, hogy ő nem ilyen valójában, és a viselkedése emberi botlás, frusztráltság, idegi leterheltség, munkahelyi stressz, és ilyenkor nagylelkűnek, megértőnek kell lenni, és túllépni ezeken a sérelmeken, mert ez mindenkivel megeshet - mármint hogy rossz napja legyen, és másokat gúnyoljon, szidalmazzon durván, ez emberi. 

Így néz ki a megértés manapság.

A képzeletemben, ha az asztalnál ülő férfi ezt hallaná, akkor összeomlana benne az a világ, amely a személyes felelősségre és önbecsülésre épül, összeomlana, mert azt látná, hogy mindenki valamilyen rosszul értelmezett béke és megértés nevében hagyja garázdálkodni a púposokat, akik a novellával ellentétben nem mennek haza, nem zokognak hálásan, mert már régen nem vágynak arra, hogy őket felelősségteljes magatartásra képes emberként tiszteljék. Ezért a valódi "púposok" ma már inkább ott állnak sértetten a kerthelyiség kapujánál, üvöltöznek, toporzékolnak, és mindennek elhordják a férfit a nőjével együtt, talán még kavicsot is gyűjtenek, és azzal dobálóznak. Ha pedig jön a pincér, hogy tessék kérem távozni, akkor a földre vetik magukat, ott fentrengenek, és fennhangon közlik a világgal, hogy ők márpedig innen sehová, nekik senki nem mondhatja meg, hogy mit csináljanak...............a rossz barátok pedig elnézést kérnek helyette a pincértől, és ismét a megértésre hivatkoznak.

Kisgyerekeknél lehet érzékelni egyfajta indulatot, amikor nem tudják megértetni magukat a környezetükkel, mert még nem tudnak annyira beszélni. Dühíti a piciket a tehetetlen eszköztelenség: nem csak az, hogy nem tudják kifejezni magukat, hanem az is, hogy nem értik őket.

Ez a fajta indulat a felnőtt emberek sajátja is. Gyakorta tesz türelmetlenné minket, ha nem tudunk megfogalmazni valamit, pedig belül tudjuk, mit szeretnénk mondani. Sokszor meglepődünk, mert amit belül evidenciának, biztos tudásnak tartunk, úgyszólván kifejezhetetlen.

Nem csak a gyér szókincs lehet az önkifejezés gátja, hanem vannak kifejezhetetlen, vagy nagyon nehezen kifejezhető dolgok, és persze mindig van, ami meghaladja a pillanatnyi lehetőségeinket, képességeinket.

Sokszor nem azért válaszolunk ingerülten, mert a másik butaságot kérdez, hanem mert érezzük, a válasz megformálása nehézségbe ütközik, és ez türelmetlenséget, feszültséget okoz.

Néha elgondolkozom azon is, hogy akik nem tudják kifejezni magukat, mert kevés a szókincsük, eleve zárkózottak, vagy gátolja őket valami a megnyílásban, önkifejezésben, azok milyen frusztráltságban, feszültségben élik az életüket. Főleg olyan emberek között, akiknek választékos(abb) beszéde frusztrálja őket.

A rosszul beszélő-kommunikáló felnőtt belső feszültségei, türelmetlensége, agressziója. Érdekes kérdés.................csak felvetni szerettem volna.

(Szirának)

"X megkínozta Y-ot."

Ennyi a hír. A kínzás kegyetlen és embertelen tud lenni, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Ennek ellenére, ha csupán ennyi a hír, nem tudjuk eldönteni, hogy milyen erkölcsi álláspontot alakítsunk ki.

Ha azon az állásponton vagyunk, hogy mindenféle kínzás kegyetlen, gonosz, akkor a részletek ismerete nélkül is kijelenthetjük, hogy itt bizony X gonosz emberként jelenik meg.

De mi van akkor, ha X rendőr, Y terrorista - aki egy készülő robbantásról tud fontos információkat?

De mi van akkor, ha X és Y csupán szado-mazo játékot folytat egymással?

De mi van akkor, ha X sorozatgyilkos, aki megkínozza élvezetből az áldozatait, mielőtt megöli őket?

De mi van akkor, ha X egy dühös apa, akinek Y megölte a fiát, és most bosszút áll rajta?

Nem kell ezeket a példákat egyenként megválaszolni. A céljuk az, hogy ábrázolják, a kínzás önmagában nem ítélhető meg erkölcsileg. Viszont ha így van, akkor megállapíthatjuk, hogy a kínzást (is) akár még jó célra is fel lehet használni.

Az, hogy az ember agresszív, gonosz, kegyetlen, kíméletlen legyen, az, hogy öljön, háborúzzon, mindez képesség. Ezen képességek nélkül ugyan nem indíthatna hódító háborút, rablóhadjáratot, de meg se védhetné magát. Tehát ezek a képességek önmagukban értéksemlegesek. Az dönti el, hogy gonosznak, vagy helyesnek (szükségesnek) minősítjük-e őket, hogy mire és milyen mértékben kerülnek alkalmazásra.

Amikor a Rossz kérdését boncolgatjuk, akkor kikerülhetetlen, hogy az emberek közötti különbségeket vegyük szemügyre, márpedig ehhez a gyermekkor a legalkalmasabb.

Mindannyiunk visszaemlékezhet, hogy vagy ő maga, vagy a környezetében egyes gyerekek szerettek állatokat kínozni, megölni, megnyomorítani. Földhöz csapott madárfiókák, meggyötört gyíkok, felakasztott macskák, petárdával felrobbantott legyek, kitépett lábú rovarok, stb........

Ezeknek a tetteknek a közös vonása a kegyetlenség. Az, hogy az ember agyoncsap egy legyet, egy szúnyogot, vagy egy pókot, lehet praktikus cselekedet. Undor, fóbia, higénia. Azonban a felsoroltaknál megjelenik a gyönyörködés a szenvedésben, és a hatalom, egy lény feletti korlátlan hatalom élvezete.

A gyerekek egy részének kegyetlenkedése magyarázható tudatlansággal, a világ megismerésének, a kisérletezésnek igényével. Nem tudják igazából, hogy mit tesznek, még nem fejlesztették ki az empátia képességét. Vannak jóra hajló gyerekek, akik abban a pillanatban, hogy ráébresztik őket a tetteik jellegére, elszégyellik magukat, és soha többé. DE vannak gyerekek, akiket semmi nem tart vissza, akik a tiltásra, feddésre, okításra nem reagálnak, sőt, mintha ez még nagyobb kegyetlenségre ösztönözné őket.

Élvezik a kegyetlenséget, mégsem feltétlenül szadisták. Nem úgy kegyetlenkednek, hogy nem tudják, mit okoznak egy másik lénynek, hanem éppen azért.

A kegyetlenség nem pszichológiai kategória, hanem lelki. A kegyetlenség léte vagy nem léte független a szülőktől, a társadalmi helyzettől, független mindentől. A kegyetlenségben megnyilatkozó Rossz esetében is az a kérdés merül fel, hogy vajon nem téves-e az a nézet, hogy az ember alapvetően jó.

Ugyanis ha az ember alapvetően jó, akkor minden rossz és gonosz hajlam csakis betegségre, eltévelyedésre lenne visszavezethető. Vajon ez megállja a helyét? Vajon ki lehet fejleszteni gyógyszert, ami a kegyetlenség élvezetét ugyanúgy gyógyítja, mint a náthát, a depressziót? Kétlem. Azt hiszem, szembe kell néznünk azzal, hogy az ember nem alapvetően jó, akitől idegen az ölés, a kegyetlenség, a gonoszság.

A televízió jóvoltából rengeteg visszaemlékezést láthatunk-hallhatunk veterán katonáktól. Nemegyszer fordul elő, hogy a  már idős emberek az emlékezés során elsírják magukat, mert eszükbe jut a bajtársuk, barátjuk, aki mellettük halt meg, esetleg hosszabb agónia után. Eszükbe jut, amikor nem csak a közeli bajtársuk, hanem sok bajtársuk rövid és intenzív időszak alatt esett el egy mészárszéken.

Szóval láthatunk síró embereket, akik viselik a háború emlékének terhét. Azonban akárhogy kutatok emlékeimben, még soha nem láttam síró katonát, aki azért omlott volna össze, mert megölte az ellenség katonáit, még akár akkor is, amikor azok már megadták magukat, vagy sebesülten feküdtek a földön. Nem láttam még síró katonát, aki megkönnyezte volna, hogy megtorlásban kellett résztvennie civilek ellen.

Tehát, ha a tapasztalatom és a benyomásom reális, a szolidaritás, az emberség, sőt, a lelkiismeret is csak a sajátjainkkal szemben működik, az idegennel, az ellenséggel, a kívülállóval szemben nem.

Talán különös ezt a példát idehozni, de jól kiegészíti a fentieket: az ember csak azokkal az állatokkal szolidáris, empatikus, amelyeknek nagy szemük, kifejezésteli arcuk van, vagy legalábbis aranyosak. Nehezen tudok elképzelni mondjuk egy gyűjtést a veszélyeztetett giliszták érdekében, kiskutyák esetében már inkább.

Ajánlom válaszként Alouettének, Szirának, Évinek, hukkknak (is).........és Margaretnek, mert utálja a második világháborút :)

A háborúban történt, hogy görög partizánok akcióját megtorlandó, a németek az ilyenkor szokásos eljárást alkalmazták: minden megölt német katonáért 10 polgári lakost kivégeztek. Az elmés német parancsnok a következő ajánlatot tette egy görög anyának: döntse el, melyik fiát végezzék ki! Ha nem tud választani, akkor mindkettőt lelövik. (A végkifejletet nem ismerem, de ha ismerném is, akkor se árulnám el.)

Ebben a történetben összesűrűsödik minden, amit a gonoszságról, a jóról-rosszról, és a közöttük való választás nehézségéről tudni lehet. Valójában minden, amit ezután leírok, felesleges. Egymagában ez a történet mindent elmond, és igazából olyan nyilvánvaló a súlya, hogy csak hallgatással lehetne rá válaszolni............

Adva van egy eljárás: a megtorlás. Megszálló katonák egy idegen, ellenséges közegben vannak jelen. A helyiek számukra nem jelentenek semmit, talán még megvetést is éreznek irántuk, olyat, amilyet egyik nép a másik iránt érezhet. A megvetés, az, hogy a másikat nem tekintem embernek, úgyszólván mindenre képessé tehet vele szemben. Szóval a megtorlást végre lehet hajtani és hajtatni, mert a katonának a lelőtt és talán általa ismert bajtársa is sokkal többet jelent, mint tíz idegen falusi élete.

A katona szempontjából a görög partizán nem szabadságharcos, hanem bosszúság, tehertétel, a feladat felesleges megnehezítése. A katonát nem érdekli a megszálltak lelkivilága. Ők le vannak győzve. A katona elvárása a legyőzöttel szemben, hogy lássa be a vereségét, ne ágáljon, és működjön együtt. Minden megszálló hatalom az együttműködést jutalmazza, az ellenállás bármilyen formáját letöri. Nem gondolkozik igazságos-nem igazságos kategóriában, mert neki nem az igazság, hanem a béke és nyugalom, a gördülékeny ügymenet a fontos. Ahol pedig az igazságosság nem cél, sőt, nem szempont, ott szükségképpen jelenik meg a kegyetlenség.

Szóval a megtorlás nem biztos, hogy pusztán kellemetlen feladat a közkatona számára, lehet, hogy azonosul vele, élvezi, túlteljesíti. Nem csak az elveszített bajtárs miatt, hanem azért is, mert a helyiek okozta kellemetlenségért, azért, mert neki itt kell lennie a világ háta mögött, a családjától messze, a semmiért, levezetheti a haragját az áldozat a hibás elvén.

A megtorlás lehetne tehát rutin, napi feladat. A katonák összeterelhetnék a civileket a kivégzéshez. Azonban megjelenik a végrehajtás során egy olyan elem, amely igazából szükségtelen, nem következik a helyzet logikájából: a kegyetlenség. A német tiszt nem egyszerűen ki akar végeztetni néhány embert, hanem egy anya lelkét is meg akarja gyilkolni. Tehát a tiszt személyében megjelenik egyfajta gonosz. A Gonosz. A választási helyzet, amit az anyának felkínál, ördögi, ravasz, kegyetlen és megoldhatatlan, mert az áldozatot bevonja a játékba, és nem hagyja, hogy csak áldozatként vészelje át a történteket. Bűnrészessé akarja tenni.

Normál esetben van a gonosz, és van az áldozat, és a kettő között éles határ húzódik. A gonosznak hatalma van áldozata felett, megölheti. A gonosz rendszerint azonban nem éri be azzal, hogy megölje, felkoncolja. Különös módon a gonosz mindig a lelket akarja, mielőtt megölné a neki kiszolgáltatott embert. Ez a momentum szinte az összes hatalom történetét végigkíséri. A görög anya történetében is megjelenik ez a momentum.  

Az emberek szeretnek beszélgetni, gondolkozni erkölcsi kérdésekről. Ilyenkor azon elmélkednek, hogy ilyen meg ilyen helyzetben mit tennének. A görög anya helyzete azonban annyira kiélezett, hogy normális ember megválaszolni sem tudja. A görög anya dilemmájában lehet érzékelni a valódi Gonosz megelenését: mert itt már nincs jó választás, itt olyan kérdésben kell dönteni, amelybe a lélek is belepusztul. Itt nem lehet vitát tartani arról, hogy ki mit tenne a görög anya helyzetében, mert minden józan és normális ember átérezheti a szituáció képtelen és kegyetlen jellegét.

Sokszor képzeljük azt, hogy az élet a jó és a rossz közötti választások együttese. A görög anya története ezt a hitet megdönti.

Az ilyen történeteket azért kell végiggondolni, mert arra is rámutatnak, hogy nem lehet igazi válaszokat adni a Rossz kérdésére békében, nyugalomban, jólétben, biztonságban. Akkor lehet a Rossz természetét, a választás súlyát igazán átérezni, amikor az ember ténylegesen szembetalálja magát vele.

A hétköznapi Rossz, amivel mind találkozunk, meg se közelíti az igazi Gonosz arcát, ami viszont pont ebben a történetben sejlik fel - hozzá képest piti, kicsinyes, koszos. Csak egy komisz kölyök.

Amikor gondolkozunk, beszélgetünk, akkor derül ki, hogy milyen naív és jóhiszemű polgárok vagyunk. Akik ténylegesen átélték a "Rosszat", akiknek tényleges döntéseket kellett hozni kényszer hatására, akár mások életéről döntve, de úgy, hogy csak rossz és rosszabb lehetőség közül választhattak, azok olyan élményben részesültek, amit egész életen át lehet hordozni, és feldolgozni. Az ő szempontjukból a mi beszélgetéseink erkölcsi kérdésekben ártatlan és naív eszmefuttatások. Súlytalanok. 

A görög anya történetét minden embernek ajánlom, aki magát kemény és erős embernek hiszi. Az, hogy ki mire képes, kiben mi lakozik, csak valódi és nehéz helyzetekben válik el.  

(folyt. köv.)

Ajánlom hukkknak, Alouettenek, Évinek...............is..........

A ROSSZ problémája, kérdése nem olyan egyszerű, hogy pusztán pszichológiai úton meg lehetne válaszolni. Vallásos nevelést kaptam, és bár eltávolodtam magától a vallástól, de annyit köszönhetek neki, hogy a Rossz pszichológiai megközelítését nem érzem elég mélynek, és minden helyzetre érvényesnek. Számomra a Gonosz, a Démon csupán tetszetős munkafogalom, egy olyan lelki erő szimbolikus megnevezése, amely ténylegesen munkál, létezik, és egy adott irányba próbálja vinni az embert, amely önpusztításban, vagy mások pusztításában csúcsosodhat ki.

A baktériumok, vírusok mintájára vannak olyan lelki tényezők - gondolatok, érzések, világlátások - amelyek ha nem találkoznak ellenanyaggal, megfelelő immunitással, akkor bizony, hatalmukba keríthetik az embert. Ezért érdemes tanulmányozni a tömegmozgalmakat, amikor a csoport asszisztálása és támogatása indítja el az egyént a Rossz mélységeibe.

Vannak emberek, akik a gondolkodásuk révén válnak kegyetlenné, érzéketlenné, pedig semmi frusztráltságuk nincsen. Vannak, akik egy általuk jónak tartott cél érdekében ölnek, és nem kételkednek ennek helyességében. Vannak tömeggyilkosok, akik kedélyes emberek, példás családapák, és remek szomszédok (lásd a nácizmus történetét).

Nem csak a pszichológiai magyarázat sikkaszthatja el a lényegét a problémának. A normális, rendes, tisztalelkű emberek magukból kiindulva hajlamosak jóhiszeműen közelíteni mások botlásaihoz. Miközben tudomásul kell venni, hogy van, aki élvezetből, tudatosan, nyíltan választja a ROSSZAT, és mert az a szubkultúra, amelyhez tartozik, ebben a választásában megerősíti, fel sem merül benne, hogy neki máshogy kellene viselkednie. Mindazokat pedig, akik őt frusztráltnak tartják, kineveti..........jogosan. Mert tényleg egészséges, kicsattan az erőtől, és vidám, és tán még jobbak is a pszichikai kondíciói, mint az őt analizáló normális polgáré.

A ROSSZ mindannyiunkban ott munkál, és uralhatja a tetteinket, a gondolatainkat. De nem mindegy, hogy már hatalmába kerített minket, és akkor szó nincsen pszichológiai kategóriáról, vagy csupán elbotlunk gyengeségünkben - aminek már lehetnek pszichológiai okai (is).

Ha a jóra való hajlam párosul frusztráltsággal, akkor lehetséges mind a belátás, mind az önkorlátozás, mind a megbánás, még ha olykor utólag is. Viszont a jóra való hajlam hiányában, a másik ember tisztelete hiányában a frusztráltság csak kiélni akarja magát, és akkor már nem néz se istent, se embert - és miért is nézne?.......A frusztráltság tehát nem lehet sem mentség, sem kizárólagos ok. Ahhoz ugyanis, hogy egy belső démon, egy belső erő átvegye a személyiség feletti uralmat, döntés és hozzájárulás kell.

A frusztráltság nem magyarázza meg önmagában, hogy egy ember miért választja minden nap a Rosszat, azt miért gyakorolja folyamatosan, intenzíven. A frusztráltság nem elmbebaj, nem korlátozza senki felelősségét a tetteiért, ezért ezzel lehet menteni, de a Rosszat magyarázni és megérteni semmiképpen.

Az ember nem csak pszichikai lény, nem csak ösztönök, hangulatok és érzelmi állapotok irányítják, hanem etikai lény is, aki a tetteit akarja befolyásolni, irányítani, és egy jónak tartott célhoz rendelni. Akik  az ember pszichikai oldalára helyezik a hangsúlyt, azok az ember etikai lényét jelentéktelenítik el, márpedig ez a személyes felelősség súlytalanná tételét szolgálja.

Ez az írás nem old meg semmit, nem válaszol meg kérdéseket. Mindössze jelezni szerettem volna, hogy a Rossz problémája nincs megoldva, nincsenek rá univerzális válaszok, még ha szeretünk is a pszichológiára támaszkodva az egyszerűbb megoldásra hajlani. A Rossz, tartsuk akár valamilyen szellemi lénynek, erőnek, akár csak egy etikai-lelki valóságnak, létezik, működik, és megvannak a maga törvényszerűségei. Könyvtárnyi irodalma van, de mégnincs egységes megoldása.

"Egyaránt torz képet nyerhetünk, ha a dolgokat madártávlatból, vagy a pondró perspektívájából nézzük." (George Orwell)

A könyvesboltban jártam késő délután, és ott beleolvastam Orwell háborús naplójába. Nagyon tetszik a reális szemlélete és problémaérzékenysége. Jellemkarcolatai lenyűgöztek. Ebből a belelapozásból hoztam haza a fenti idézetet.

Számomra mindig dilemmát okoz a helyes perspektíva kiválasztása. Nagyon sok múlik rajta. Ha egy problémát túlságos távolból szemlélünk, akkor megfosztjuk az igazságától, ha viszont túl közelről, elmerülünk benne.

Valójában nincs általános szabály. Minden probléma egyéni megoldást kíván.

Több-kevesebb rendszerességgel cigarettacsikket dobál valamelyik lakó az erkélyemre. Nem a szél fújja oda, az elrendezés miatt még csak véletlen ejtésről sem beszélhetünk, tehát aki dobja, az egészen tudatosan dobja. Mármint ha a nemtörődömséget tudatosságnak lehet hívni.

Bosszantó látni reggelente egy újabb csikket. Az ember ilyenkor azt érzi, hogy ő a másik számára nem létezik. Hogy van ember, aki önmagán kívül nem foglalkozik senkivel, és aki alatta lakik, az nem számít, azt nem kell figyelembe venni. Majd eltakarítja!

Miután némi idő és nyelés elteltével fogtam magam, és végigjártam a felsőbb szomszédokat, kiderült, hogy amúgy senki nem dohányzik, nemhogy dobáljon csikkeket. Ezt persze ismerem, nem számítottam másra. A bunkók általában sunyik is.

Nem ez a lényeg azonban az egész történetben. Hanem az, hogy több dologgal kellett szembesülnöm. Az egyik, hogy komolyan fontolóra kellett vennem, végigjárjam-e a szomszédokat, mert könnyedén előfordulhat, hogy amit eddig hanyagságból csináltak, mostantól tudatos kicseszésként hajtják végre.

A missziómat követő napon meg is jelent az első csikk, de ez nem a tavasz beköszöntét jelezte. Azóta keleti tudatmódosító tecnikákkal próbálkozom, és úgy tekintek a csikkre, mint ha falevél hullana az erkélyemre.

A tudatmódosító meditáció eredményéről most nem kívánok beszámolni. Viszont mélyen elgondolkoztam azon, hogy a mai világban miért a normális embereknek kell az idiótákhoz alkalmazkodva mindenféle trükköt kitalálniuk? Egész lényem fellázadt ez ellen a képtelen helyzet ellen!

Amikor ezt végiggondoltam, úgy döntöttem, hogy innentől nem leszek toleráns. Vannak azok az emberek, akik a civilizáció tagjai, akikkel jó találkozni, beszélni, és vannak, akik ezen kívül esnek. Akikkel ahhoz, hogy egyáltalán beszélgetni lehessen, alapfogalmakat kellene megismertetni. Ez pedig reménytelen vállalkozás.

Úgyhogy szedem a "falevelet". :)

"Ha rátalálunk valakire, akihez szólni érdemes, és nem szólunk hozzá, elveszítettünk egy embert." (kínai mondás)

Mottó: Ha egy embert hazugságra akarsz rávenni, de úgy, hogy lelkesedésből csinálja, kérd meg, hogy sorolja el a jó tulajdonságait!

Sokakkal ellentétben nincsenek jó tulajdonságaim (igaz, rosszak sem). Egy se. Gyarló ember vagyok, aki minden nap megvívja a harcát azért, hogy helyesen tudjon cselekedni, viselkedni. Nem vagyok tévedhetetlen, nem vagyok mindentudó, nem vagyok zseni, nem vagyok szent. Köznapi ember vagyok. Ezért inkább összeírom azokat, amikre törekszem. És hol sikerül, hol nem sikerül. Némelyikük nem is valósulhat meg a mindennapi erőfeszítés által, hanem csakis hosszú munka és odafigyelés gyümölcseként.

1. Emberség: az emberség lényege számomra meglátni a legrútabb bűn mögött is az esendőséget (ez azonban nem jelenti az automatikus bocsánatot, feloldozást), szolidárisnak lenni a gyengékkel, az elhagyatottakkal.................

2. Nagylelkűség: képes legyek túllépve a köznapi önérdeken, irigységen, elfogultságon, elismerni mások erényeit, képességeit. Elismerni azt, ami nálam több, és akár az ellenfelemben is meglátni a nagyszerűséget.

3. Bátorság: a bátorság számomra az a képesség, amellyel az ember feladhatja a biztosat, a megszokottat, és új, ismeretlen utakra léphet. Minden nap tapasztalom, legyen szó a munkámról, a hivatásomról, a privát életemről, hogy mennyire könnyű a rutint választani a kisérletezés, az útkeresés helyett. De bátorság kell ahhoz is, hogy az ember olyan ügyet vállaljon fel, olyat képviseljen, aminek során akár magára is maradhat, szembekerülve akár az egész világgal is.

4. Büszkeség: a büszkeség belülről fakadó értéktudat. A büszke ember nem mások rovására, nem másokhoz méregetve önmagát táplálja az önbecsülését, hanem abból a belső élményből, hogy tetteiben, szavaiban, gondolataiban megközelíti a vágyottat, az ideát. A büszkeséget minden nap újra meg kell erősíteni. Amíg az ember hű marad önmagához, vagyis az ideáihoz, a céljaihoz, addig a büszkeség révén rendíthetetlen és legyőzhetetlen marad.

5. Gondolkodni tudás: talán furcsa ezt így hallani, olvasni, ám ugyanakkor nem is olyan evidens dolog gondolkodni. A gondolkodás képessége előrébbvaló, mint a tudás, mert a tudás mindig csak töredékes, múlandó ismerethalmaz. A gondolkodás képessége kell azonban ahhoz, hogy az ember az igazat elválassza a hamistól, a valószínűt a valószínűtlentől. Még ha az ember nem is ismeri az Igazságot, ha tud gondolkodni, kiszűrheti a valótlanságot. A gondolkodás képessége magába foglalja a szkeptikus hajlamot, a kritikai képességet, és a logikai készséget.

6. Derűs szív: nem véletlen, hogy derűt, és nem vidámságot írtam. A derű nem egy hangulat a vidámsággal ellentétben, hanem állapot, az ember egész lényének állapota. A derű nem akkor fontos, amikor minden rendben van, hanem pont akkor, amikor minden összeomlik.

7. Önuralom: az emberben rengeteg erő fejti ki hatását. Ezeket a vallásokban démonoknak vagy angyaloknak hívták. Az ember átadhatja az uralmat a démonjainak, az ösztöneinek, az érzelmeinek. Aki nem tudja uralni a benső erőit, az valójában sodródik, és gyakorta elveszíti a kontroltt az események felett. Ahhoz, hogy lássuk, mi történik körülöttünk, ahhoz, hogy irányítani tudjuk az eseményeket, és ne csak elszenvedni, az önuralom nagyon fontos.

8. Tisztánlátás: ha az ember nem lát bele a saját, és a többiek szívébe, akkor álomvilágban él. Az embert nem úgy kell jónak tartani, hogy közben letagadjuk a rosszra való hajlamát, a gyengeségét, hanem mindezek ellenére. Tisztánlátás nélkül elhisszük a szélhámos, a nagyotmondó, a hiú ember szavait, bátornak fogjuk hinni a hőzöngőt. Az ember szavai csak a felszín, a szívébe kell belelátni. Tisztánlátás kell ahhoz is, hogy felfedezzük a butaság, a csiszolatlanság mögött a nemes és tiszta szívet. Könnyű a csiszolt gyémánt értékét felfedezni, de meglátni egy kavicsban, a felszín alatt a szépséget, a tisztaságot..............

Nagyon ambivalens viszonyom van az önjellemzéshez.. Életem során nemegyszer döbbenten tapasztaltam, hogy mekkora szakadék van az emberek énképe, és a valós teljesítménye között. Ugyanúgy, ahogy szakadék szokott lenni egy ember külső megítélése, és a valós személyisége között. Ezért is lemondtam arról, hogy legyen énképem. Nem kell tükörbe nézni, mert elrontja az embert. Vagy így, vagy úgy...........

Farkas mestere mindig azt tanította, hogy a kivételes embert arról lehet felismerni, hogy irigyei vannak, akik folyton azt bizonygatják, hogy ő valójában mennyire hitvány. Miközben a kivételes ember él, alkot, és a lelke folyton egy magasabb régióban kalandozik, addig az irigyek őt lesik még a bozótból is, keresik a hibáit, a botlásait, a titkait. Majd összecsődülnek a kocsmában, és kibeszélik. Amikor megnyugtatták egymást, hogy a kivételes ember milyen buta, milyen hitvány, milyen közönséges, akkor hazamennek, és boldogok. Másnapig. Mert akkor újra megpillantják a kivételes embert, és újra bizonygatniuk kell maguknak és a környezetüknek, hogy ó, ők dehogyis foglalkoznak egy ilyen jelentéktelen emberrel, szót sem érdemel, ki gondol rá!? Ezt mondogatják egész nap. És szidják. Csak úgy tudnak fölékerekedni, ha lerántják a sárba - persze arra is csak szavakban, gondolatban képesek.

Farkas mestere, aki kivételes ember volt, és aki nem utolsó sorban Farkas példaképe, ezt tanította az irigy emberek lélektanáról. Farkas mindig irigyelte mesterének emelkedettségét és nagyvonalúságát, mint olyat, ami neki nincsen. Farkas mestere roppant derűs ember volt.

Általános iskolában jellemzi a leginkább a gyerekeket egyfajta leegyszerűsítő gondolkodás. Például Józsika azt mondja Bélának, hogy ugorja át a gödröt. Béla felméri a távolságot, és közli, hogy ő most nem. Józsika felragyog, és diadalmasan tudatja a többiekkel, hogy Béla gyáva. Béla elvörösödik, mert az igazság az, hogy nagyon fáj a csípője, de ezt senki nem kérdezte meg tőle. Senki nem kérdezte meg, hogy miért nem ugorja át. Józsika gyerek, és szeret így megszégyeníteni másokat. Béla sértetten bizonygatja, hogy most nem tud ugrani, de ez már csak utólagos magyarázkodás, senki nem hisz neki. Béla "gyáva". Béla leszegi a fejét, és elkullog. Nem csak a napja, de talán a hete is el van rontva. A gyerekek pedig boldogok, mert lehet valakinek a kárára gúnyolódni.

Persze az se biztos, hogy ha Béla előre közölte volna, hogy fáj a csípője és most nem tud ugrani, akkor elhitték volna neki, és ne csúfolták volna ugyanúgy gyávasága miatt.

A gyerekek már csak ilyenek: egy gyerek rettentő kegyetlen és gonosz tud lenni. Erről megkínzott és kivégzett kisállatok, kövér, vagy szemüveges, vagy szeplős, vagy vöröshajú, vagy okos, vagy ügyetlen gyerekek tudnának mesélni sokat.

A felnőtt lét abban nem különbözik a gyermekitől, hogy a felnőttek is rettentő kegyetlenek tudnak lenni, és ugyanúgy hajlamosak a kirekesztésre, a klikkesedésre. Azonban a felnőtt már elméletileg érett és tapasztalt ahhoz, hogy tudja, Béla nem csak azért nem ugorhatja át a gödröt, mert gyáva, és nem csak egyetlen világmagyarázat lehetséges. Egy felnőttet pont az emel a gyerek fölé, hogy egyrészt empatikusan megkérdezi Bélát, hogy miért nem ugrik, másrészt ha netá Béla valamiért mégis félne átugrani a gödröt, mert már egyszer megjárta, akkor nem kezdi fennhangon gúnyolni, mert tudja, hogy mindenkinek vannak szorongásai, gátjai - vagyis saját gödrei. És aki gyáva egy gödröt átugrani, az még lehet bátor a sötétben. :)

Amikor Don Quijote verést kapott a parasztoktól, és hazatért porosan, tépetten, megkérdezték tőle, hogy miért csinálja, van-e értelme a harcának, hiszen nem lett jobb a világ.

Minden küzdelemnél felmerül a kérdés, hogy van-e értelme. Erre általában az a helyes válasz, hogy az ember nem dönthet afelől, hogy minek van értelme, hiszen az, hogy jobb lett-e a világ, vagy sem, nem mérhető. Mégis, látva a poros, megszagatott búsképű lovagot, előkerestem egy könyvet, és most csak idézni fogok belőle.

".....Szerencsések a könyörületesek, mert szerencséjük a könyörületesség gakorlásából ered, és nem a jutalom reményéből.

Jó azoknak, akik igazukért üldöztetést szenvednek, mert emberi sorsuknál fontosabb nekik az igazság.

Csak gyulladjon fel a lámpafény, ha senki nem látja is, Isten meg fogja látni.

Az egyetlen bosszú és az egyetlen bocsánat a felejtés.

Ellenségeiddel jót tenni igazság műve is lehet, és nem is nehéz; de szeretni őket az angyalok dolga és nem az embereké.

Gondold azt, hogy a többiek igazak, és ők is lesznek azok; s akkor, ha nem így lesz, nem te maradsz tévedésben.

Adj szentséget a kutyáknak, szórd gyöngyeidet a disznók közé; fontos, hogy adj.

Ne gyümölcseiről ítéld meg a fát, se műveiről az embert; ezek rosszabbak is, jobbak is lehetnek nála.

Semmi sem épül sziklára, minden csak homokra épül, de a mi dolgunk úgy építeni, mintha a homok szikla lenne......................."

(Jorge Louis Borges: Töredékek egy apokrif evangéliumból)

A tükör nem pusztán használati tárgy. Mindig roppant intenzív jelképiséget hordozott, ami miatt kapcsolódhatott a meséhez, egy másik világhoz, a mágiához, a filozófiához, a képzőművészethez, stb.....

Valójában több tükörbe nézhetünk, azt kutatva, hogy kik vagyunk, és életünk során rengeteg tükröt tartanak is elénk. Van a szeretetnek is tükre, de a rosszindulatnak is. Sokszor az elénk tartott tükör nem azt mutatja, hogy kik vagyunk valójában, hanem azt, hogy a tükröt tartó milyennek lát minket. 

Bár az ember azért néz tükörbe, hogy megtudja, kicsoda ő valójában, jobban belegondolva paradox helyzetbe kerül. Mert ahhoz, hogy eldöntse, magát látja-e visszatükröződni, vagy egy torz képet, ahhoz már valamennyire tudnia kell, hogy ki ő, és ki nem ő.

A tükörképek között el is tévedhetünk.

(folyt. köv.)

Don Quijote elfogadta a Tükrök Lovagjának kihívását. Amikor azután felálltak egymással szemben, akkor a Tükrök Lovagjának csatlósai mind körbefogták a búsképű lovagot, és pajzsukat szembefordították vele. Mindegyik pajzs egy-egy tükör volt. Don Quijote zavarodottan forgolódott körbe-körbe, de mindenhonnan a saját arcképe bámult vissza rá. A Tükrök Lovagja ekkor fennhangon beszélni kezdett hozzá:

- Nézd csak meg magad jól, Don Quijote! Talán azt a dicső lovagot látod, akinek képzeled magadat? Nézd meg magad jól! Ez egy szánalmas bolond képe!...........

Don Quijote pedig egyik tükörtől a másikig tántorog, és szembesül önnön ábrázatával, a kissé beesett arcú, egzaltált, kócos öregemberével. Don Quijote összeomlik, megsemmisül.

A köznapi felfogás, a hétköznapi racionalizmus szerint szembesítették a valósággal, ráébresztették, hogy ő csak egy ember. Nem különb a többinél, egy nyomorult ember. Hogyan is képzelhetné az ilyen, hogy ő egy lovag, aki majd jobbá teszi a világot!

Amikor Don Quijote összeomlik, és a világ végre újra olyan lesz, mint tegnap, és tegnapelőtt, és minden visszatér a régi, a megszokott kerékvágásba, és már senki nem szónokol dicsőségről, jóról-rosszról, akkor az emberek lelke megnyugszik. Akkor már újra nem kell választani, a helyesről gondolkodni. Végre ismét nyugalom és béke honol.

Minden Don Quijote irritáció - ezért kell őket a tükör elé rángatni, és bebizonyítani nekik, hogy nem különbek, és maradjanak csendben.

A tükörbe nézni amúgy tényleg veszélyes. A tükör látszólag az önismeret eszköze, de valójában rendkívüli csapdákat rejt magában. Aki tükörbe néz, az rossz értelemben magával foglalkozik, pedig nem a mai ember a fontos, hanem a cél, az idea, ami felé törekszik. A helyesen megválasztott tükör nem azt mondja el az embernek, hogy te ilyen és ilyen vagy, hanem azt, hogy mennyire valósította meg a célt.

A rossz tükör nem az, amelyik torz képet ad vissza. Rossz tükör lehet az is, amelyik tűéles képet közvetít, de közben a hiúságot táplálja. A hiúság lehet az ájultság önmagam látványától, de lehet éppen az ellentéte is, amit Don Quijote is átélt: elveszítette a hitét, és kételkedni kezdett magában..........

(folyt. köv.) 

Farkas rájött, hogy a modern ember is mágikus gondolkodású. Ha szembekerül egy erkölcsi problémával, behunyja szemét, és mormolja a varázsigéket: "Minden relatív! Minden viszonylagos! Minden relatív!"

Kinyitja a szemét, és lám, már nincs is probléma, amit meg kellene oldani! Nem kell megegyezni másokkal egy közös szabályrendszerben, nem kell azon gondolkozni, hogy mi a jó, mi a rossz, nem kell egyáltalán gondolkozni, nem kell bonyolult válaszokat megfogalmazni. Minden felmerülő kérdésre azt kell válaszolni, hogy "minden relatív"! Majd mindenki azt csinál, amit akar, merthát minden egyéni ízlés és kultúra kérdése.

Einstein az összes filozófiai problémát, amin az előző évezredek annyit rágódtak, megoldotta a modern ember számára. Farkas javasolná is, hogy a filozófiatörténetet szüntessék meg, és a filozófia- és etikaoktatás egyetlen mondatra épüljön: "minden relatív".

Persze az a különös, hogy a modern embernek minden csak addig viszonylagos, amíg másokról van szó. Mihelyst őt éri méltánytalanság, sérelem, kár, igazságtalanság (hoppá: ezt a fogalmat a relativizmus nem ismerhetné!), rögtön felfedezi az általános és egyetemes elveket, rögtön hinni kezd a tízparancsolatban, és összecsődíti a rokonságát, barátait, akiknek elsírja, hogy mit tettek vele, és hogyan tehették ezt vele.

A relativizmus érvényessége tehát az önérdeknél véget ér. Farkas gyűlöli a relativizmust, mert lustaságnak és renyheségnek tartja.

A relativizmus legnagyszerűbb tanítványa X, a sorozatgyilkos. Rablásból tartotta fenn magát, megölt és megcsonkított több tucat embert, nőket és kislányokat erőszakolt meg.

Amikor elkapták, és kérdőre vonták, hogyan tehette meg mindezt, akkor ártatlan szemekkel nézett vádlóira, és nem értette, hogy mit kérnek rajta számon. Felháborodva, ordítva közölték vele, hogy ő egy embertelen állat.

X bárányka szemekkel nézett maga elé, és azt felelte, hogy minden viszonylagos. Nem értette, hogy miért kellene másokra tekintettel lennie, hiszen minden viszonylagos, és ő jól érezte magát egész idő alatt. Azt is mondta, hogy egész életében azt hallotta másoktól, hogy minden relatív. Őt ez mélyen felkavarta, és amikor belátta, hogy ez igaz, akkor átültette ezt az elvet az életébe, és miden erkölcsi parancsot érvénytelennek tekintett. 

A halálos ítéletét igazságtalannak tartotta.

Talán Hamvas Béla, talán Nietzsche írta le azt a gondolatot, hogy a barbárok már nem kívülről támadják a társadalmat, a kultúrát, mint régen. Hanem belülről és alulról. Új honfoglalás zajlik, ahol a réginek pusztulnia kell. A műveltek, a kifinomultak, a kultúráltak, az idealisták visszavonulnak elefántcsonttornyaikba, és passzivitásba burkolózva nézik a körülöttük tomboló harsány áradatot..............

Betelefonálós műsorokban lehet megtapasztalni, hogy az emberek már nem beszélgetnek, már nem érdeklődnek, már nem megérteni akarják a világot, hanem a rögeszméiket elszavalni. Egyre kevésbé meggyőzhetőek. Az ellenvetéseket meghallgatják, de érezhetően nem is értik, nem is gondolják át. Majd ugyanott folytatják, ahol abbahagyták.

Azt mondják, hogy a pénz inflálódhat. A kultúra is. Azt mondom, hogy a butaságnak is van hanyatlása. A butaság önmagában nem bűn, és az élet valamilyen terén mindannyiunkat jellemezhet - sőt, azt is tudni lehet, hogy van szent és szerethető butaság, ártatlan butaság, szerény butaság.....

Azonban ma már a buta emberek láthatóan nem tartják magukat butának, nem hiszik azt, hogy az ő gondolkodásuk egyszerű. Okosabbnak tartják magukat mindenkinél. Ők tudják mit kellene tenni, ők tudják, mi miért van, és ők meg is mondják. Talán nem is jó szó, hogy okosnak hiszik magukat, aki mindenen átlát. Van bennük valami hihetetlen büszkeség és önérzet.

A butaság inflációja a gőgös, öhitt butaság. Csak taposva tud érvényesülni, csak úgy, hogy másokat gyaláz. Elég megnézni az internetes újságok fórumait.

Ma arról beszéltek a rádióban, hogy megváltozott a világ. Gálvölgyi beszélgetett a Mistery Gang frontemberével. Mindkettő a saját területéről mesélte, hogy már nincs meg a tisztelet a régiek iránt, már az újak nem akarnak tanulni, és mindent fitymálnak.

Jönnek, jönnek az új barbárok..............Az emberben pedig ott honol a szomorúság, mert már lángokban áll Róma. De mi jön utána?